A Madárleány legenda

Egy erdő borította országban, a vigyázó havasok lábánál állt egy falu, amit úgy hívtak, hogy Monostor. A falu lakosai ezen a vidéken leltek otthonra. Itt telepedtek le, hogy új életet kezdhessenek a hosszas vándorlások után. Házat építettek, jószágot neveltek, s békességben éltek. A Kalathák nemzetségéhez tartozó Gerő úr a falu határában építtetett magának kastélyt, egy közeli magaslaton, amit a falu lakosai el is neveztek várhegynek. Itt élt a családjával békeségben, s felesége három gyönyörű fiút szült neki. Gerő úr azonban nagyon szeretett volna egy lányt is, kívánsága pedig csakhamar teljesült. Épp a vadászatról tért meg, amikor a kastélyban nagy sürgés-forgás fogadta.

–          Nagyságos úr, nagyságos úr! A nagyságos asszonynak beteltek a napjai – kiáltotta izgatottan az egyik szolga.

–          Hívtátok már a bábát? – kérdezte kurtán a kegyúr?

–          Igen uram, már mindent elő is készített a szüléshez – kapta a megnyugtató választ.

Az uraság átsietett az udvaron, ahol a fiai játszottak valami cserebogárral a föld porában, majd hamar felsietett a kastélyba. Még a sokadik alkalommal sem tudta megszokni az érzést, hogy gyermeke fog születni. A szíve kalapált, izgatottan nyitott be a szobába, ahol az asszony vajúdott. Minden cseléd a bábaasszony parancsait követte, aki az évszázados tapasztalatok birtokában rendületlen nyugalommal állította a feje tetejére a kastélyt urastul, szolgástul egyaránt. A törékeny asszony már nem először szenvedte végig az ősi kínt, mellyel a teremtő sújtotta az asszonyt, amikor kiűzte párjával együtt a paradicsomkertből, mégis igen szenvedett. Az Úr rendelkezése szerint fájdalommal adott életet a negyedig magzatának is, de a kisded felsíró hangja, mellyel beköszönt erre a világra mégis minden kínját feledtette, ha csak egy pillanatra is.

–          Kislány lett, nagyságos uram, kislány lett! Kiáltotta egy cselédlány nagy örömmel, hisz tudták mindannyian, hogy a kastély ura mennyire szerette volna, ha a teremtő végre leánygyermekkel is megáldja

–          Legyen Borka a neve! – pihegte az elgyötört édesanya.

–          Szép név! – hagyta helyben az uraság is, aki a csöpp kis leányt szemlélve, szinte már nem is nagyon vett tudomást arról, ami körülötte történik.

A fiútestvérek is hamar hírét vették annak, hogy egy asszonyi teremtéssel bővült a kastély házának népe, ám az ő korukban ezt inkább még büntetésnek tekintették, mint örvendezésre okot adó dolognak. Felcseperedve azonban a ház szeme fénye lett a kis Borka. A legények, a szolgák, de főleg a tekintetes úr óvta minden bajtól a kisasszony. A faluba nem szívesen bocsátotta el, nem szerette, ha elkóborol a leány, s a tudta nélkül rója a határt. Pedig Borka bizony sokszor elcsavargott. Szerették a falusiak, s ő is azokat. Hosszasan elnézte az embereket, amint a földet művelték, szénát forgattak, jószágot legeltettek. Gyakran megállt az épülő templomnál is, nézte a hatalmas faragott köveket, a széles falakat, amint napról napra egyre jobban kinőnek, hogy végül otthont adjanak a fennfalónak. A faluban már mindenkinek megvolt a maga háza, kisebb-nagyobb hajléka, kinek mennyire engedte a tehetősség. A tisztesség megkövetelte hát, hogy Isten se maradjon fedél nélkül.

Borka egyre nőtt, napról napra érett, s az apja már nem is értette, nem is ismerte igazán a lányt. Sokszor egy fél napig is odamaradt, hazatérve pedig csak annyit mondott, hogy a faluban járt, s az emberek munkáját figyelte ismét. A nagyurak gondja néha igen távol áll a leányuk szívében háborgó vihartól, így Gerő sem sejtett meg semmit abból, ami Borka lelkét nyomja. A leány szívét a szerelem emésztette, a gond csupán az volt, hogy egy egyszerű parasztlegény ejtette rabul a szívét. Nem is mert belegondolni abba, hogy mit szólna az édesapja, ha megtudná, hogy kivel tölti idejét szinte naponta. A falu határában egy csorgó folydogált, ahol a földeken dolgozó emberek oltották szomjukat, s a falu nyáját is ide terelte a juhászlegény. Mindig, amikor a nap a legmagasabban állt az égen, Borka lesétált a csorgóhoz, hogy szomját oltsa. Nem csupán a vízzel, hanem a juhászlegény csókjával is oltogatta epedő szívének tikkadtságát a leány. Annyira szerette a kisasszony, hogy más legényre rá se nézett. A legény is szerette Borkát, de tudta jól, hogy csak önmagát áltatja, ha azt hiszi, hogy mellette élheti le majdan az életét. Egy nap aztán így szólt a leányhoz.

–        Többet nem lenne szabad találkoznunk. Ha édesapád tudomást szerez rólunk, akkor biza mindkettőnknek vége lesz.

–        Valahogy majd csak elkerüljük apám haragját, addig is nem tagadhatod meg magadat tőlem – válaszolta Borka, és szomorúan a csorgó kristálytiszta vizét nézte, mintha csak valamiféle varázskút lenne az, amely meghallgatja, s teljesíti az emberek kérését.

De a kút, csak egy egyszerű csorgó volt, melynek még a vize is kiapadt néha napján. A pásztorlegény máshova kezdte terelni a juhokat itatáskor, s lassan elfeledkezett szerelméről is. Borka hiába járt le minden délben a forráshoz, a legényt többé nem találta ott. Egy alkalommal, amikor hazafelé tartott, azt vette észre, hogy valami szokatlan nyüzsgés támadt a kastély udvarán. Megdöbbenve látta szerelmét megkötözve a föld porában fetrengve. Hiába nem találkoztak többé a szerelmesek, egy béreslegénytől mégis megtudta az uraság, hogy hova és miért meggyen minden áldott nap a leány. Gerő olyan dühös volt, hogy szinte tajtékzott a szája széle. Megparancsolta a szolgáknak, hogy vigyék a juhászlegényt az akasztóhegyre. Borka ájultan esett össze a szörnyű parancs hallatán. Apja ezúttal nem törődött vele, a cselédek segítették fel a leányt, s vitték be a kastélyba. Az uraság felült a szekérre, majd intett a lovasnak, hogy hajtsanak a hegyre. Az akasztóhegy egy magas kiemelkedés volt a falu egyik végében, ahova a haramiákat szokták vinni, hogy a halálos ítélete végrehajtsák rajta. Itt lehelte ki lelkét Borka szerelme is, Gerő uraság parancsára.

Hiába hajtották végre azonban az ítéletet, Borka makacsul, minden nap lejárt a csorgóra, hátha valami égi csoda folytán még egyszer megláthatja régi szerelmét. A falusiak ma is Borka csorgójának nevezik azt a forrást. A várva várt szerető nem jött ugyan, de nem kellett hozzá sok idő, hogy kiderüljön, Borka bizony gyereket várt a fiútól. Amikor apja ezt megtudta, szinte eszét vesztette, s dühében bezáratta a leányt az épülő kolostorba, amelynek már csak a tornya hiányzott. Itt élt, is imádkozott Borka minden áldott nap, hogy szerelmét valaha akár ebben az életben, akár a másikban újra láthassa valamiképp. Szegény leány már nem ezen a világon élt: nem törődött semmivel, nem szólt senkihez egy szót sem.

Nemsokára eljött a szülés ideje, és Borka nem egy gyermeknek, hanem két kígyónak adott életet. Az emberek elszörnyedtek, s mindenfélét kezdtek beszélni róla, hogy az ördöggel cimborált, hogy eladta a lelkét a gonosznak. Gerő úr nem tudta, hogy miként leplezze a nagy szégyent, ami a család becsületén esett. Elég nagy bajnak tartotta, hogy a leány beleszeretett egy pásztorfiúba, s gyereket várt attól anélkül, hogy a házasság szentségében frigyre léptek volna, tetejébe még nem is embernek, hanem kígyófattyaknak adott életet. Ekkor az uraság még az előbbieknél is szörnyűbb tettre vetemedett. Megparancsolta a templom építőinek, hogy a még befejezetlen toronyba falazzák be a lányt, fattyaival együtt. Az építőmesterek elborzadtak ugyan a szörnyű parancs hallatán, de nem szegülhettek ellen a nagyúr parancsának. Borka szót se szólt, miközben a mesteremberek téglát téglára rakva, fokról fokra zárták el az áldott napfényt a lány szemei elől. Anyai szeretettel ölelte keblére a kígyókat, akiket a világra hozott, s szomorú tekintettel nézett az ég felé.

Az éj reászállt a csonka toronyra, s a mesteremberek aznapra befejezték a munkát. Amikor azonban hajnaltájt a nap első sugarai a templomot beragyogták, különös dolog történt. A torony fala megbomlott azon a helyen, ahova a leányt befalazták, s Borka madárrá változva karmai közé ragadta kígyófiókáit s az ég felé repült. Soha, senki nem látta többé, ám az építőmesterek megörökítették Borka alakját a templom falába vésve. Amikor a tornyot végre befejezték, kőből faragták ki a Madárleányt, amint szeretettel magához öleli és táplálja a kígyókat.

A leány apja nem kerülhette el szörnyű büntetését. A kastély, amelyben lakott recsegve, ropogva összeomlott. Megnyílt alatta a föld, és a várat elnyelte az urasággal, s a kastély népével együtt. Csupán a nép emlékezetében maradt meg a kastély, mert ma is várhegynek nevezik a magaslatot, ahol egykor Gerő úr kastélya állt.

Hover Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s