Emberek és rejtett kincsek Magyargyerőmonstoron

Kerekes Edit, Sándor Boglárka

Helytörténeti-helyrajzi előadások, találkozás és mese a faluünnepen

Magyargyerõmonostorról, kincseirõl és a magyargyerõmonostoriakról szólt szombaton a Madárleány-nap, amelyet immár harmadszor szerveztek meg a kalotaszegi faluban. Hover Zsolt lelkipásztor és segítői a szokásos falunaptól némileg eltérő jellegű közösségi ünnepet teremtettek: ilyenkor nem igazán jellemző módon – főként helytörténeti – előadások hangzottak el, amelyek rendkívüliségét fokozta, hogy a faluhoz kapcsolódó jeles személyiségek és a tárgyi-építészeti örökség méltatása során sokan tulajdonképpen családtörténetet hallhattak. Nem akármilyen dolgokról esett szó, hiszen például itt született Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka, akinek a magyar népi varrottas világhírnevét köszönhetjük, a több mint 800 éves templom pedig páratlan kincseket rejt. A helybéliek, elszármazottak és vendégek beszélgettek a harangról, toronyóráról, Kalotaszeg nagyasszonyáról, emléktáblát avattak, népmesét hallgattak, a néptáncos zárás után pedig nótaszóval mulattak.

Madárleány. Találóbb nevet aligha lehetett volna adni a falunapnak, bár Hover Zsolt jó ideig kereste. A madárleány a templom külső falán az 1936-os restauráláskor előbukkant szoborcsoport legvitatottabb alakja. Alsóteste madár, felsőteste nőalak, melléből egy szárnyas és egy szárnyatlan kígyót táplál. A monostori református gyülekezet honlapján (monostor.reformatus.ro) ezt olvashatjuk: „pogány kori termékenységi istennőt ábrázolhat, melyet honfoglaló őseink egy névtelen mestere a letelepedés után faraghatott, tekintettel arra, hogy ilyen súlyos házi bálványt nem valószínű, hogy a vándorlások során magukkal szállítottak volna elődeink. Elveti a megesett és büntetésből kígyókat szoptató lány legendáját, tekintettel arra, hogy abban nem esik szó a madár altestről. A két kígyó az égi és földi teremtmények szimbóluma lehet, mivel az egyik szárnyas, a másik szárnyatlan. Hasonló alkotások a tibeti kolostorokban fedezhetők fel.” A többi kinccsel együtt ezt is megcsodálhattuk vagy ismételten rácsodálkozhattunk a rendezvényt nyitó kora délutáni istentisztelet alkalmával.

A harang hívogató szavára a helybeliek és a vendégek is Kalotaszeg legrégebbi, látnivalóktól csaknem roskadozó templomába gyűltek, meghallgatni Hover Zsolt lelkipásztor alkalomhoz illõ prédikációját. A lelkész Pál apostol Filippibeliekhez írott második levele 1–3 versei alapján arra hívta fel a figyelmet, hogy minden emberben meg kell látnunk azt a különleges képességet, amely őt nálunk különbbé teszi, hiszen Isten mindannyiuknak ajándékozott valamilyen talentumot. Szerinte a válságos időkben is megtartott falunap szép példája annak, hogy nem feltétlenül kell megélnünk az élet több területén is egyre inkább megnyilvánuló elhidegülést, hanem amint az ige is tanácsolja: fogadjuk el egymást szeretetben, az Úrjézus által.

A magyarok feladata

Az előadások a székháznak nevezett közeli épület jótékony hűvösében zajlottak. A magyarság, benne a magyargyerõmonostoriak feladatáról, küldetéséről beszélt Szabó Magda helyi származású nyugalmazott tanár, aki ezotériával foglalkozik, a témában könyvet is írt. A magyarok különleges feladatát Pilis és Dobogókő jelentéséhez kapcsolta: a Duna által szív alakban körülhatárolt Pilist az ezoterikusok a Föld 7 működő csakrája közül a szív-energiaközpontnak tartják, az ott élő nép rendkívüli feladatának pedig azt, hogy szeretettel, hittel megmutassa a világnak a krisztusi erkölcsöket. Mindehhez erőt a hithez visszatérve nyerhetünk, a közösségeket, hagyományokat újraépítve. Elhangzott: a magyarság feladata azonnal segíteni, amikor szükséges; „Ha mi eltűnünk Európából, a világnak vége”.

Bár a közönségben akadtak, akik fejcsóválva fogadták az elhangzottakat („Ez tündérmese…”), kétkedésüket megrendíteni vitapartner is került („Az mese, amit a tévében hallasz.”). Maga az előadó az elmondottak alátámasztására a szent koronatanhoz, a dalai láma, a nepáli papok és a pápa által mondottakhoz fordult, Pio atyát is idézte: „Magyarország olyan kalitka, amelyből egyszer gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” A konklúziót legtalálóbban talán az a hozzászóló fogalmazta meg, aki szerint azon kellene munkálkodnunk, hogy a magyarság valamikori presztízsét visszaállítsuk, és visszahozzuk a kis közösségekbe is.

S hogy ez a törekvés Magyargyerõmonostoron jó úton jár, arra ékes példa az idei falunap keretében leleplezett emléktábla, amellyel a helység egyik híres szülötte, Sinkó András szobrász és iparművész munkássága és emberi nagysága előtt tiszteleg. A művész egykori szülőháza ma kántori lakás, gyönyörű, példás rendben tartott porta, ennek utcafrontjára került a Daróczi Miklós mérnök és ifj. Bogdán István munkáját dicsérő tábla. Az 1901-ben szegényparaszti családban született szobrász életútját Sinkó Kalló Katalin, a falu Katica nénije ismertette, szeretetteljes szavakkal rajzolva meg egy hányatott sorsában is gerinces, szelíd lelkű, állatokért rajongó, érzékeny művész portréját. Arra is fény derült, hogy a ’70-es években egy Bécs környékén élő, magyar ’56-os menekült felfedezte Sinkó munkáit, és begyűjtött közülük mindent, amihez csak hozzáfért. Majd az õ egyik unokaöccse, aki bánffyhunyadi lányt vett feleségül, elkerült erre a vidékre, s így derült ki, honnan is származik az általuk oly nagyrabecsült mûvész. A gyûjtõ azóta számos munkát ajándékozott a falunak (ezek a templomban csodálhatóak meg), és amikor felmerült a szülőház táblával való megjelölésének gondolata, azt is lelkesen támogatták és anyagilag finanszírozták a bécsi magyarok, Gergely Hugó és családja. Bár személyesen nem tudtak jelen lenni az avatáson, Katica néni elsősorban nekik köszönte meg a segítséget és támogatást. Bogdán István színművész Ady Endre A föl-földobott kő című, alkalomhoz illõ versének elmondásával fokozta az ünnepi hangulatot, majd Bálint Árpád nyugalmazott tanító leleplezte az emléktáblát, Adyt idézve: ez a tábla arra tanítson minket, hogy bárhová is dob fel a sors, mindig ide essünk vissza!

Miért repedt meg a monostori harang?

A Magyargyerõmonostoron két évig tartó technikatörténeti kutatásokból napokon belül kötet jelenik meg. Dr. Bitay Enikõ, dr. Márton László és drd. Talpas János közös kutatásának eredményeiből Márton László mérnök ismertetett néhányat, amely azt illusztrálja, hogyan látják kívülről a falut mások, illetve mennyi mindenre lehetnek büszkék a monostoriak. A technikatörténeti kutatás múltja Erdélyben alig tízéves, az Erdélyi Múzeum Egyesülethez tartozó kutatócsoport három évvel ezelõtt kezdeményezte Kalotaszegen az öt gótikus (magyarvalkói, gyerõmonostori, bánffyhunyadi, kiskapusi, daróci) templom kutatását.

Az előadótól és a közönség soraiból érkező anekdotákkal, ínyenc történetekkel bőven fűszerezett ismertetés laikusok számára is egyértelműen feltárta a román és gótikus stílusban épült, nyolc évszázados templom jellegzetes építészeti elemeinek rejtett technikai megoldásait. Kiderült például, hogy az erős monostori szelek miért nem rombolják le az eredetileg megfigyelő helyül is szolgáló kecses, magas tornyot, amelyből valamikor kettő is volt; megtudhattuk, hogy a torony fa részét helyi mesterek készítették, és azt is, miért kék a házak külső fala. Szó esett a jellemzően kalotaszegi kontyos és csonka kontyolt házról, a szalmafedélről, az építtetők által babonásan került, ám Kalotaszegen előszeretettel használt görbe fákról, a templom napórájának titkáról (amelyet a hely szélességi fokának függvényében, a napéjegyenlőséggel vagy tavaszi-őszi napfordulóval összefüggésben lehet csak működőképesen elhelyezni). A falu legrégebbi kézzelfogható tárgya az 1835–1840 körül Nagyváradon készült, ma már nem működő, ám javításra méltó toronyóra, amely hajdanában naponta 316-szor ütött. Márton László hangsúlyozta: a toronyóra szorosan az emberi léthez kapcsolódik, s a nap beosztásában nyújtott segítségen túl óriási jelentőséggel bírhat például a reggelt váró nagybeteg számára.

No, és a harang: hát az szenvedélyes beszélgetést kavart. A templom két harangja a XVIII. század utolsó évtizedeiben készült. Miután a szakember maximum 300 évre tette egy harang élettartamát, elhangzott az is, hogy a régi harang 1979-ben megrepedt, és akkor titokban újraöntötték. Azért titokban, hogy az ódonságához fűződő érzelmeket a tudás ne foszlassa semmivé… Nagy fájdalom sok helybéli számára, hogy idén ismét beteg lett a harangjuk. Sokak szerint azért, mert a mai szokásnak megfelelően a harangot már a földről kongatják, márpedig azt vizsgálni, „látogatni” – nem mondták ugyan ki, de érzésem szerint úgy gondolták: szeretni – kell. Így eshetett meg, hogy a harang nyelvét tartó gumi megnyúlt, és kondításkor a nyelv nem a megfelelő helyen, hanem egyre lennebb ütött, mígnem a harang elrepedt. Márton László szerint viszont éppen kiszolgálták idejüket a harangok, és magyarázatából a repedésnek még egy oka kiderült. A bronzharanghoz szükséges 20 százaléknyi ónt különféle tárgyak formájában a lakosság adta össze. Az óntárgyak nehezen olvadnak, így a kész harangba szilárd óndarabkák is kerülnek, amelyek mínusz 20 fokon elporlanak, a harang így lyukas lesz, feszültséggyűjtő pont keletkezik, s ez vezet repedéshez. A helybélieknek ez ugyan sovány vigasz, ám az előadó új, merész feladatot is kínált számukra: megjavítani a toronyórát, akár felépíteni a második tornyot (amelynek létét egy 1751-ben kelt levél viaszpecsétje sejteti), valamint tanösvény keretében megmutatni a turistáknak a falu sok-sok kincsét – amelyeknek jelen írás csak a töredékét említi. Így világhírű lenne Magyargyerõmonostor – zárta előadását a szakember.

Gyarmathy Zsigáné emlékezete

Nem is lenne teljes egy kalotaszegi falunap, ha nem emlékeznének meg a keretében a tájegység nagyasszonyaként emlegetett Gyarmathy Zsigánéról. Szülõfaluja, Magyargyerõmonostor emléktáblával is õrzi a tõle kapott lángot, a méltató szerepét pedig ez alkalommal Debreczeni-Droppán Béla, a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum történész-levéltárosa vállalta magára. A kutató nem elõször látogatott el a faluba, hiszen évekkel ezelõtt itt akadt nyomára egyik õsének – a környék másik jeles szülöttének, Debreczeni Márton bányamérnök-polihisztornak –, és azóta is nagy szerepet vállalt abban, hogy Magyargyerõmonostor méltóképpen õrizhesse emlékeit. A két család, a Debreczeni és a Hory története természetes módon fonódik egybe, hiszen Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka legkedvesebb gyerekkori játszópajtása, majd felnõttkori barátnõje Debreczeni-lány volt – derült ki a színes, adatokkal és idézetekkel bõven szolgáló, érdekfeszítõ elõadásból. Csodálnivaló az a munka, amelyet a fiatal magyarországi kutató különféle levéltárakban, többek között Kolozsváron is kifejtett, feltárva régi családi dokumentumokat, fotográfiákat (de továbbra is érdeklõdéssel fogad eredeti felvételeket Hory Etelkáról és családjáról), anyakönyvi és halotti bejegyzéseket. Kutatásainak azonban korántsem jutott a végére, hiszen, mint elmondta, egyelõre nem állt módjában belepillantani a kolozsvári levéltárban õrzött legértékesebb anyagba: Gyarmathy Zsigáné levelezésébe és naplójába.

Az elõadó által megrajzolt kép azonban így is teljes. Szavai nyomán megelevenedett a nagyra becsült költõ-pap, Hory Farkas képe, aki szeretettel, odaadással nevelte fel gyermekeit, az istenszeretet mellett a honszeretetet is beoltva szívükbe. Így lett Hory Etelkából mûvelt, sokoldalú ember, aki nem csak Kalotaszegrõl írott regényeivel, elbeszéléseivel vívta ki a Nagyasszony megnevezést, hanem a háziipar megmentésével is, hiszen szervezõi munkájával elérte, hogy a kalotaszegi varrottasok és festett bútorok világszerte ismertté és elismertté váltak. Az általa szervezett kiállítások során maga Rudolf trónörökös és Erzsébet királyné is megcsodálta a munkákat, utóbbi még egy menyasszonyi nászlepedõre is szemet vetett, így került a magyargyerõmonostori Kovács Erzsi munkája a gödõllõi királyi kastélyba.

Az elõadást korabeli fényképfelvételek és feljegyzések tették még hitelesebbé, Debreczeni-Droppán Béla pedig látható örömmel olvasott fel rövid részleteket Gyarmathy Zsigáné regényeibõl, elbeszéléseibõl, maga is elismerve, hogy ez az írói világ képes arra, hogy magával ragadja olvasóját.

Majdnem profi Suhancok és a népmese

A nap folyamán kitartó közönségmaghoz programonként újabb és újabb résztvevõk csatlakoztak. Este aztán a tájház udvarán lévõ szabadtéri színpad elé már igazi tömeg gyûlt. Bánffyhunyadon 1998-ban kezdõdött az iskolai néptáncoktatás, az elmúlt tanévben 110 fiatal táncolt. A legjobbakból álló Suhanc mezõségi és kalotaszegi táncokat adott elõ, gyönyörû viseletben és örömmel nyugtázott hozzáértéssel, lelkesedésük pedig annyira magával ragadta a közönség legifjabb tagjait, hogy a kicsinyek a színpad elõtti füves téren botladozva próbálták utánozni a tüzes mozdulatokat. Népdalt énekelt a helybéli Király Dalma, Katica néni (Sinkó Kalló Katalin) pedig monostori tréfás népmesével szórakoztatta azt a hálás közönséget, amely még késõig nótaszóval, élettel töltötte meg a teret.

Kellenek-e ilyen rendezvények? Sok energia, szervezés, nem is olyan kevés pénz kell mindehhez… A kétszáznál kevesebb lelket számláló magyar közösségnek azonban ez szinte gyerekjáték, hiszen a kilencvenes években messze földön híres-megcsodált parókiát is teremtettek közösen. A vendégnek jó volt látni az emberek kötõdését falujukhoz, azt a ragaszkodást, amely nem hagyja õket érdektelenséggel szemlélni a közösség és értékeinek sorsát. Talán még csodákra is képesek…

A madárleány faluja

Kalotaszeg legősibb temploma a havasok lábánál elterülő Magyargyerőmonostoron található. A templom, mely kezdetben a Mikola család nemzetségi kolostora volt, 1196-ban épült. Karcsú tornya, napórája, valamint a templom déli falán látható domborművek egyedivé teszik e hajlékot a Kárpát-medencében, de talán egész Európában is. A domborművek közül a legérdekesebb a Kalotaszegi Madárleány. Története a honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza, ma már nagyon keveset tudni az eredetéről. A szobor női alakot ábrázol, aki egy szárnyas és egy szárny nélküli sárkányt szoptat. Alsótestét toll borítja, és alakja madárkarmokban végződik.ű

Hover Zsolt

A templomnak valamikor két tornya volt, ám az egyik torony feltehetően egy 17. századi földrengés következtében leomlott. Sok turista látogatja a templomot, többen csak olyan útikönyvekből tájékozódnak, melyek meglehetősen pontatlanok. Egy alkalommal önjelölt történész látogatta meg a templomot, amikor még Kiss Tibor barátom volt itt a lelkész. Megkérdezte, hogy miért nincs két tornya a templomnak, ahogy az útikönyv írja. A lelkész elmesélte neki, hogy az már évszázadokkal ezelőtt ledőlt. A vendéget nem nyugtatta meg a válasz, és addig vitatkozott, míg a lelkész – kicsit bosszúsan – azt nem mondta neki:

– Elbontottuk és abból építettük fel az új parókiát – Ez a válasz bizonyára kielégítőnek tűnt, mert a turista nem firtatta tovább a második torony sorsát.

Borka legendája

A napjainkig fennmaradt legenda így meséli el a falu és a templom alapításának történetét. Magyargyerőmonostortól délre, körülbelül két kilométer távolságra emelkedik egy lapos tetejű hegy, a Várhegy. Sok száz évvel ezelőtt ennek a hegynek a tetején állt egy hatalmas vár, amelynek az urát Gyerőnek hívták. A vár urának több fia is volt, de leánya csak egy, akit Borkának hívtak. A vártól nem messze volt egy tiszta és jó vizű forrás, ahova a lány mindennap lejárt vízért, s amit ma is Borka csorgójának neveznek. Ennél a kútnál ismerkedett meg a kertész fiával, aki szép szál legény volt, s akibe beleszeretett. Mivel a fiú szegény volt, csak titokban találkozhattak. Az uraság tudomást szerzett a fiatalok titkos szerelméről, s a fiút felakasztatta. Egy idő után kitudódott, hogy Borka gyereket vár. Gyerő úr dühében a leánnyal is végezni akart, ám a felesége kérlelésére nem bántotta őt. Egy kolostort építtetett és annak a tornyába zárta Borkát. Ide települt azután a falu, s így vette fel a Gyerőmonostor nevet.

Mikor betelt a szülés ideje, Borka világra hozott két sárkánykígyót. Amikor az apja ezt megtudta, rögtön megparancsolta, hogy pusztítsák el őket. Szegény Borkát befalazták, a kígyókkal együtt. Az építőmester, aki a tornyot építette, kifaragta a képmását kőből, s elhelyezte a torony falába. A vár ura keservesen megfizetett kegyetlen tette miatt. Borka halála után egy éjszaka hatalmas vihar támadt, megmozdult a föld és elnyelte a várat urastól, szolgástól, minden kincsével és gazdagságával együtt.

Kézművesség

A község Kalotaszeg legdélebbi pontján fekszik, a Kapus-patak forrásvidékén, a kalotaszegi néprajzi tájegység határán. Tőle délre már a Mócvidék szétszórt havasi falvai találhatók. A települést dombok ölelik körül, némileg védve van az időjárás szeszélyétől, de így is előfordul, hogy nagy esőzés idején a falut átszelő két kis patak kilép a medréből. Az országút menti folyócskát apró hidak, pallók szelik keresztül. Ezek kötik össze az emberek házait az úttal. Az út mentén régimódi kalotaszegi pártás házak sorakoznak, melyek sorát itt-ott azért már megtörik az újabban épült hajlékok.

A monostori ember mindig foglalkozott földműveléssel, ám csupán önellátásra, mivel a talaj kevésbé alkalmas arra, hogy meg lehessen élni belőle. A lakosság arra kényszerült, hogy más megélhetés után nézzen: így fejlődött ki már több évszázaddal ezelőtt a kézműipar. A falu határában jó minőségű agyag található, ezért egészen a huszadik század elejéig virágzott itt a fazekasság és a kályhacsempe készítés. Ezenkívül famegmunkálással, építkezéssel, fuvarozással foglalkoztak a falu férfiai, az asszonyok pedig feldolgozták a kendert és a gyapjút, amiből vásznat készítettek.

Addig üsd a vasat, amíg meleg!

Mára már a legtöbb kézműves mesterség eltűnt. Csupán néhány asszony foglalkozik varrással, és egyetlen kovácsműhely van a faluban, amely néhanapján üzemel. A műhely tulajdonosa Bódis János Kovács. A mesterséget édesapjától örökölte, családi ragadványnevüket is a mesterségükről kapták. A műhely majdnem százéves, és bár több mint tíz évig megvolt a kisiparos engedélye János bátyámnak, ma már csak akkor izzítja be a kemencét, ha szomszédoknak, barátoknak kell lovat vasalni. Egy ilyen alkalmat sikerült nekem is elcsípnem, és lesétáltam a kovácsműhelyig, hogy szemügyre vehessem, miként is űzik a lóvasalás mesterségét.

– Alig pár esztendős koromban már itt tettem-vettem a műhelyben. Mindig rám bízta édesapám, amit lehetett, és szép lassan eltanultam tőle a mesterséget. Még a katonaságnál is kovácsként dolgoztam. Igaz, amikor megkérdezték tőlem a sorozásnál, hogy mi a mesterségem, akkor nem tudtam, hogy mondják a kovácsnak románul, ezért azt mondtam, hogy fierist, azaz vasas vagyok. Nem értették pontosan, ezért megkérdezték, hogy vasbetonnal foglalkozom-e? Mikor végre megértették, hogy kovács vagyok, akkor a határ mellé rendeltek katonának, többnyire ott volt lovasság, ott aztán hasznát vehettem a mesterségnek – mondta János bátyám, közben egy fogóval kivette a felizzított vasat a parázsból, a másik kezében pedig egy jókora kalapácsot szorongatott.

– Megállna egy percre, hogy lefényképezhessem az izzó vassal? – kérdeztem tőle izgatottan.

– Egy pillanat, csak most muszáj kicsit megmunkáljam, nehogy túlságosan lehűljön – mondta, és már el is kezdte kalapálni a tűzpiros fémdarabot. Erre szokták mondani, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a pár araszos vasdarab hogyan alakul patkóvá. Miután elkészült a „lábbeli”, a ló gazdája felemelte, és magához szorította a jószág lábát. A kovácsmester egy fogóval a ló gondosan lefaragott, megtörölt patájához illesztette a forró vasat, mire az hatalmas füstgomolyagot kezdett eregetni. A kovácsműhely környékén olyan szag áradt, mint disznóperzseléskor. A jószág egykedvű nyugalommal tűrte a műveletet. Akadt azonban a kovácsnak olyan lóval is dolga, melyet négy embernek kellett lefognia vasalás közben. A patkolás nem jár ugyan fájdalommal, de a nyugtalanabb természetű állat nehezen viseli, hogy egy forró vassal forgolódnak körülötte. Miután a patkó szépen illeszkedett a ló körméhez, gondosan odaszegelte a mester az állat patájához. Mikor mind a négy lábára rákerült az új patkó, eloldották a kötelet, a ló pedig ugrándozni kezdett, mintha csak ki akarná próbálni az új lábbelijét.

Mindenütt jó, de a legjobb az iskolában

A falunak nevezetes szülöttei is vannak: Debreczeni Márton tudós, bányászmérnök, az utolsó magyar eposz szerzője, valamint Gyarmati Zsigáné, aki a kézműves ipart virágoztatta fel Kalotaszegen. Bálint Árpád tanító, aki több mint negyven évig oktatta a gyerekeket, így emlékszik vissza az iskolában eltöltött évekre.

– Nagyon könnyen tudtam végezni a munkát, amiben a szülők, és a gyermekek is segítségemre voltak. A gyermekeknek olyan jó volt a felfogásuk, hogy szinte repültünk a tananyaggal. Nem tudtam annyi házi feladatot adni, hogy egynémely gyerek ne mondta volna: tanító bácsi, adjon még legalább egy példát házinak, mert ez nagyon kevés lesz. Az első osztályosok karácsonyra már megtanultak írni-olvasni. Abban az időben ki is estem rendesen a módszertanból olyannyira, hogy elfelejtettem a betű tanítás metodikáját. Egy alkalommal tanfelügyelő volt jelen az órámon, amikor a Szülőföldem című vers kapcsán arra a közmondásra kellett rávezetnem a gyerekeket, hogy: mindenütt jó, de a legjobb otthon. Amikor az óra vége felé közeledve megkérdeztem tőlük, hogy szerintük hol a legjobb, akkor egyhangúan azt felelték: az iskolában!

Mint minden kalotaszegi faluban, itt is szívügyüknek tekintik az emberek a hagyomány ápolását. Ragaszkodnak az ősi templomhoz, bár alig kétszázan szerepelnek az egyházi nyilvántartásban. Bárhogyan is alakult Erdély történelme, Kalotaszeg mindig megőrizte azt az örökséget, mely egyedülállóvá tette a Kárpát-medencében. A kérdés csak az, hogy lesz-e kinek átadni ezt az örökséget.

A lelkészcsalád (Kerekes Edit – Szabadság)

Ezt a kérdést feltettük a válaszadásban egyik legilletékesebbnek, Hover Zsolt magyargyerőmonostori lelkipásztornak, aki egyben a fenti anyag szerzője is. Úgy látja, a 25–30 gyermek és fiatal érdeklődik a közösség, a falu múltja iránt, fontos számukra a templom, a hagyományok, a lányok ünnepekkor népviseletbe öltöznek. Hover Judit, a tiszteletesasszony egyben tanító néni, az idén hat I–IV. osztályos magyar kisdiákkal foglalkozott. A család korábban Kispetriben „szolgált”, majd 2007-ben a gyerőmonostori gyülekezet meghívta őket. Bár nem volt könnyű otthagyni a petri embereket, a döntésben fontos szempont volt, hogy ily módon együtt lehetett a család: az addig Kolozsváron dolgozó Judit a gyerőmonostori iskolában lehetett tanító. 2008-ban a lelkész megteremtette az erős kulturális jellegű Madárleány Napokat, amelyek túlmutatnak egy falunap keretein. A július közepén esedékes napok élőzenés táncházzal szoktak véget érni.

Fontos a család Hover Zsolt számára – két gyönyörű kislány édesapja, akinek baráti segítséggel sikerült igazi babaházzal meglepnie a „hercegkisasszonyokat”. Ugyanakkor a Babeş–Bolyai újságíró szakán diák, méghozzá a lelkiismeretesebbje közül való, hiszen család-szolgálat-egyetem-ingázás között időt szán az írásra is, rendszeresen közöl a Szabadságban vallásos témájú cikkeket és riportokat. Az újságírásban és lelkészkedésben egyaránt nagyon fontos tulajdonságokkal is rendelkezik: az emberek szívét és nyelvét minden más kulcsnál sokkal inkább felnyitó jó kedéllyel és humorral.

Madárleány-napok Gyerőmonostoron

NAGY-HINTÓS DIANA

Ki tudna ellenállni egy olyan rendezvénynek, amelyet madárleány-napként hirdetnek meg a szervezők?

Zuhogó esőben és kissé késve érkeztünk ki Magyargyerőmonostorra, ám a több évszázados templom egyszerűsége s méltósága folytán lassan lépkedővé és alázatossá váltunk. A templomban épp egy művészettörténeti előadás folyt. A gyerekek is figyeltek, s arcukon még ott volt a cicabajusz, amelyet a délutáni foglalkozáson festettek rájuk. Majd Berecz András humoros történeteit hallgatva elfeledkeztünk a zuhogó esőről, a hidegről. A volt parókián ízletes töltött káposzta várta a résztvevőket. Hover Zsolt református lelkipásztortól megtudtuk: a magyargyerőmonostori egyházközség idén másodszorra rendezi meg a madárleány-napokat. S hogy miért ez a neve? Mert Erdélyben egyedülálló módon csak itt található meg az a kültéri szobrocska a templom falába ágyazva, amely egy madárleányt ábrázol. (A szakemberek szerint a különös alkotás pogány termékenységi istennőt ábrázol.) „Ehhez hasonló kevés van Európában. Könyv is jelent meg erről A madárleány Erdélybe repült címmel” – magyarázta a fiatal lelkész, akitől azt is megtudtuk, hogy ez alkalommal jobban belevonták a rendezésbe a gyülekezetet, mint tavaly. „Nem tipikus falunap volt ez, az egyházközség szervezte. A lényeg az, hogy őrizzük meg hagyományainkat” – mondta Hover Zsolt, majd röviden ismertette az esemény főbb mozzanatait: szombaton 11-től istentiszteletet tartott, majd az érdeklődők megtekinthették a Múlt és jelen Magyargyerőmonostoron című kisfilmet. A filmet szerkesztő Sinkó-Kalló Katalint, a település kulturális életének személyiségét díjazták, a film operatőre Essig József volt. Délután Pap Gábor a kalotaszegi kazettás mennyezetekről, Horváth Zoltán pedig a középkori szoborábrázolásokról tartott előadást. A gyerőmonostori gyerekek a volt parókia udvarán léptek fel, ám ezt kissé elrontotta az időközben eleredt eső. A tervek szerint tegnap Pap Géza református püspök hirdetett igét.

A magyargyerőmonostori Madárleány-napokról

Tulogdi József

Számos hazai és anyaországi meghívott jelenlétében 2008. július12-13-án Magyargyerő-monostoron a Református Egyházközség Presbiteriuma, Hover Zsolt lelkipásztor vezetésével első alkalommal Madárleány-napokat rendezett. A meghívottak között jelen volt Dr. Márkus Mihály, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, Sisa Béla építész, író, kutató, a Magyar Kulturális Örökségvédelmi Hivatal programigazgatója, Horváth Zoltán György író, szerkesztő, kutató, a ,,Romanika Kiadó” felelőse. Az ünnepi megnyitón jelenvoltak még: Coldea Petru Magyargyerőmonostor polgármestere, Coldea Radu alpolgármester, Les Gheorghe ortodox pap, Coldea Gheorghe gondnok, akik szívesen tettek eleget a meghívásnak.

A kitűnően megszervezett rendezvénysorozatot a református templomban szombat délelőtt 10 órai kezdettel tartott igehirdetés alkalmával ünnepélyes keretek között, Hover Zsolt lelkipásztor nyitotta meg. Igehirdetés után a lelkész a székelységből Magyargyerőmonostorra települt Bálint Árpád tanító munkásságát méltatta, aki az 1950-es évtől, mint kinevezett tanító szüntelenül szolgálja népét és egyházát. A tanítói érdemei elismeréséért megkapta a Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kitüntetését, A Romániai Magyar Pedagógiai Szakszervezet (RMPSZ)elismerő oklevelét, a mai napon pedig a Református Egyház a,, Nép Tanítója” címet adományozta a köztiszteletben álló tanítónak, amelyet Hover Zsolt lelkipásztor nyújtott át.

Az ünnepi program egyik fontos mozzanata következett, a Magyargyerőmonostori Református Egyházközség címeravatása. Makkai János festőművész a címer tervezője és kivitelezője ismertette a címerrel kapcsolatos esztétikai és jogi tudnivalókat.

A református egyház által gyakran használt jelképet, a fiókáit vérével életrekeltő pelikánt és a magyargyerőmonostori református templom déli homlokzatát díszítő madárleány rajzát tartalmazó címert az egyházközség presbitériuma és gyülekezete egyhangúan elfogadta.

A következőkben a találkozó névadójáról szóló könyv bemutatójára került sor. Sisa Béla író a most már a magyargyerőmonostori Református Egyházközség jelképévé vált madárleányról szóló: ,,A Madárlány Erdélybe repült” című könyvét ismertette a hallgatósággal. A vetítéssel egybekötött előadás után a szerző a Romanika Kiadó gondozásában megjelent könyvét dedikálta.

13 órakor a magyargyerőmonostori születésű bányamérnök, eposzköltő Debreczeni Márton-ról elnevezett Tájház és mesterségek házának megtekintésére került sor.

14 órakora parókia udvarán felállított hatalmas üstökben főzött bogrács várta a vendégeket, amelyeket az ízlésesen megterített asztaloknál szolgáltak fel. Az ebéd utáni hagyományos nótázás kezdődött, mely az innen elszármazott Bogdán István (Király) jelenleg Kolozsváron élő vállalkozó és Bogdán András (Zsófi) jelenleg Hajdúszoboszlón élő vállalkozó kezdeményezésére kapott lángra. A magasra csapott jókedv, nótázás után, délután 17órai kezdettel Horváth Zoltán György író, a Kalotaszeg középkori templomai a teljesség igényével című könyvét diavetítéssel egybekötött műsorban ismertette a hallgatósággal, majd az előadás után dedikálta a könyveket. Majd a parókia udvarára mentünk, ahol a Bánffyhunyadi hagyományőrző néptánc-együttes előadásában gyönyörködhettünk. Az est fénypontja Szabó Anna meghívott mesemondó előadóművész műsorát hallgattuk tátott szájjal, időnként felviharzó tapssal és nevetéssel. Majd Bálint Árpád tanító bácsi is bemutatta mesemondó tudását, amelyen jól szórakozott a közönség. A jókedv újra magasra csapott és megkezdődött a hajnalig tartó nótázás és tánc élőzene kísérettel.

Másnap, vasárnap a délelőtt 11órakor kezdődő istentisztelet alkalmával a meghívott Pápai Református Teológia hallgatói a ,,békesség” jegyében egy színvonalas műsorral lepték meg a gyülekezetet, majd Dr. Márkus Mihály a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke a ,,hit, remény, szeretet”-ről elhangzott prédikációjával nyújtott felejthetetlen élményt a gyülekezetnek.

A vasárnap délutáni program alatt Magyargyerőmonostor határában Dr. Demartin Lajos vezetésével, a karcagi és sztánai lovasok hagyományőrző honfoglalásbeli lovasbemutatót tartottak, ahol a község apraja–nagyja megjelent a ritkaságszámba menő előadáson. Teljes meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a Madárleány-napok egész ideje alatt sok hasznos dolgot láttunk és tanultunk. Jól szórakoztunk.

Vasárnap este egy felejthetetlen élménnyel a szívünkben búcsúztunk el vendéglátóinktól, abban a reményben, hogy a Madárlány–napoknak lesz folytatása a jövőben is. A hagyományőrzést pedig mindenkor a legfontosabb tevékenységünk közé soroljuk.